Megérdemelt pihenésem után Brexiteltem megint egy kicsit. Végigkalandoztam a brit sajtót, némi spéttel követve a teljes összeomlást. A toryknál az Európa pártiak azt se tudják melyik alsógatyát vegyék fel, de még a pályaelhagyók között is akkora zavar van, hogy Boris egy vállrándítással otthagyta a picsába az egész karrierjét, és ez talán nem is a legnagyobb hülyeség a részéről. Közben a szakszervezetek és a brit neokomcsik által támogatott Corbyn-t letámadta a teljes labour frakció.

Semmi sem biztos, de bármi lehetségesnek látszik.

Roppant mókás látni, hogy alig négy nappal a szavazás után a céges levelezésben már szorítanák is a brit cégeket bele az óceánba. A dolog egyébként teljesen logikus, de ezzel együtt aggasztó perspektívát rajzol a királyság elé. Egy brit termékeket forgalmazó európai cég nem bazírozhat a lehető legoptimálisabb kimenetelre, fel kell készülnie a legrosszabbra, ami hiába két év múlva esedékes, a váltást gyakorlatilag hónapokon belül el kell kezdeni. Az új termékek, brandek bevezetéséhez egy év bőven szükséges lehet egy sima landoláshoz.

Advertisement

Másként: a britek kiválása, részben, már azelőtt lezajlik majd, mielőtt azt papíron elkezdenék.

A kilépéspártiak még félrészeg vigyorral legyintgetnek a negatív következményekre, és valami érthetetlen okból a német autógyártók lobbijától remélik a szabadkereskedelmi státuszt, mintha az európai kereskedelem kizárólag német prémiumszedánokra épülne.

Advertisement

A jó hír az, hogy a brit sajtó, a politikától és amerikai kollégáiktól eltérően gyorsan és értelmesen reagált. A lenéző prolizás és bűnbakkeresés helyett, igyekeznek megérteni mi vezetett el ide. Még jobb hír, hogy ezekből a cikkekből Kolozsi Ádám itthon régen látott érzékenységgel, és nyitottsággal írt egy összefoglalót, bátran ajánlom mindenkinek.

Igen. A problémák az USA-tól Európáig hasonlók, még ha más hangsúlyokkal is. Ezt itt a koncon is kitárgyaltuk, a spectator szinte szórul szóra írja le azt, amit én két hónapja és ez nem büszkeségre ok, hanem az ijedelemre. Mert mégis mi a fasszal van elfoglalva a nyugati világ szellemi elitje, ha egy brexit kell neki ahhoz, hogy ezt észrevegye.

Advertisement

De mondom, a britek most már érteni szeretnék, még ha nem is mindegyik. A politikai talkshow királya, John Oliver (amúgy kedvelem) olyan alpárian gőgös tíz percet produkált, ami Mária Antoanettenek is becsületére vált volna a Bastille előtt egy nappal. Az hagyján, hogy simán ledisznóbaszózta a már bukott miniszterelnököt, de a szerepéből kiesve gyakorlatilag őrjöngve szidta az elitet, amiért a népre bízott egy ilyen fontos kérdést.

Who needs democracy, when you have HBO?

És ez még mindig csak egy visszafojtott brit duhajkodás, a Foreign Policyben egyenesen az eliteket biztatják lázadásra a néppel szemben(!!!???). Pedig a Foreign Policy nem a Matula magazin, vagy az Onion, ahol ez a legjobb szatírák egyike lehetne, hanem az a mértékadó külpolitikai lap, amit még Samuel Huntington alapított.

Share This Story

Get our newsletter